Volt egyszer egy Békás-Tó...
Sokszor megfordultam a debreceni Nagyerdőn, nevezetesen a Békás Tó környékén az utóbbi évtizedekben. Ahogy telt-múlt az idő, a látvány egyre lehangolóbbá vált. Az enyészet, a pusztulás, az elhanyagoltság, a rendetlenség egyre inkább eluralkodott; a gazdátlanság „élménye" kiverte a látogató szemét.
Mindez egy viszonylag kis területen, a város legpatinásabb helyén, az Egyetem impozáns épületének tőszomszédságában. Volt alkalmam jó pár városi parkot látni a világban, Európában és másutt. De itthon is, kisebb-nagyobb városokban (Gyula, Kalocsa, Hódmezővásárhely, Hajdúböszörmény, Kecskemét, hadd ne soroljam, de pl. Ebes főtere is méltóbb hely, hogy ne menjünk messzire). Ennyi kulturálatlanságot egy rakáson sehol. Ennek ellenére is megmaradt a helynek egy bizonyos (korlátolt) varázsa (genius loci): a romantikus kis fahíd, a békák brekegése (Békás tó!), a tóba bókoló méltóságteljes szomorúfüzek (ebből még maradt valami), a tavaszonként kiviruló tündérrózsák szemet gyönyörködtető foltjai a vízen. Aztán jött a Nagy Felújítás. Nagyon ráfért, szó se róla (l. fent). De így? A múltat végképp eltörölni? Valami nemzetközi konzorcium (l. szent közbeszerzés!) „tervezőasztalán" (azaz: egy parktervező szoftver menüjéből a Google Earth-ből letöltött térképre adaptált sablon) megszületett... mi is? – az amit most látunk. Egy színtelen, szagtalan, sótlan, sivár, konstruktivista „alkotás", eszméletlen mennyiségű beton beépítésével (vasbetonlobbi? – ennyit egy kis területen: agyrém!), kaotikusan kígyózó betoncsíkok közt szürke kőzúzalékkal (amin gyalogolni is megpróbáltatás, hogy gyerekkocsi-tologatásról ne is beszéljünk), csibedrót-kerítéssel, mint egy baromfiudvar körül (hát ez nem a Luxembourg-kert, annyi szent - mint ahogy a Villa Negra sem apácazárda), és olyan ipari beléptető-kapukkal, amelyeknél egy falusi traktorállomás is különbbel dicsekedhet... A tájékoztató tábláról megtudhatjuk, hogy van pétanque-pálya (helyesírási hibával), „nordic walking pálya" (sic! – mi kell még a magyarnak az Alföld kellős közepén!) és egyéb nyalánkságok. A vízmedencék közt fantáziátlan híd kígyózik hosszan, pucér fakorlátok közt (hogy véletlenül se emlékeztessen a régi, kis romantikus átkelőre), és persze van büfé is: hambi, giros pitában, és más népi ételek, úgyhogy a hely népszerű és van nyüzsgés. A két szökőkút valóban áraszt némi hangulatot. Meg jó, hogy van kerékpárút. A többi – felejthető, bár: „unokáink is látni fogják" (a vasbeton szívós állatfaj)!
(Folyt. köv.: lesznek képek a Békás Tó-n túlról is; íme egy kis ízelítő (Békásontúl))
