Előbeszéd

Ez a weblap soha nem lesz kész. Vigasztalhat a tudat, hogy soha, senki nem fogja hiányolni. Egy atom a világháló sok ezer trillió egysége közül, csepp az óceánban. Érdekelhet-e valakit? Aligha. Már csak azért sem, mert 99.999... százalékban (a 9-es számok a tizedesjegy után végtelenül szaporíthatók) tudomást sem szerezhet róla. Palackposta? Jobb híján. Vagy: magánkiadás?. Nevezzük akárhogy, felvetődik a kérdés: miért szánja rá magát valaki ilyesmire olyan életkorban, amelyet sokan meg sem érnek? Hát, mert gyűlnek a cetlik. Évtizedek óta. Rakosgatod ide-oda, különböző dossziékba a fiókban, meg a komputeren, és egyre nő a káosz. Hová is tettem? Kidobni sajnálod, mert mégis életed része, bár ott setteng a kétség (kétség? Szinte bizonyosság!), hogy rajtad kívül az égi egy világon senkit nem érdekel, mert hogy értéke sincs. Önértékelési deficit? Valószínű. Igazi nagyoknál is előfordult (ami nem jelenti azt, hogy fordítva is igaz a tétel...). Vásáry Tamás írja Üzenet c. lenyűgöző (és marha terjedelmes) vallomásában, hogy Schubert két héttel halála előtt beiratkozott zeneszerzést tanulni egy közepes tehetségű tanárhoz (!) Az öregedés számos meglepetéssel szolgál. Egyik sem szívderítő. Illyés Gy. A „Kháron ladikján" c. végtelenül szellemes, filozofikus, és mély humorral átitatott esszéjében elemzi a jelenséget. Egy hosszú repülőúton kezdtem el olvasni. Leszálláskor nem ott felejtettem a kabinban? Nemrég ismét sikerült megvennem egy antikvár példányt. Hová is tettem? Az öregedéssel együtt nő önveszélyeztetési hajlamod. Freud halálösztönökről szóló elméletét többen cáfolták. Pedig lehet benne valami. Egy friss eset a sok közül. Indulsz a boltba vásárolni. Kenyér, légfrissítő, sósmogyoró, WC-papír, stb. A cetlit szerencsére nem felejted otthon. Csak a pénztárcát! Amit csak a bolt bejáratához érve veszel észre (2 km). Bosszankodva fordulsz vissza: vásárlás elhalasztva, a mélyhűtőben van annyi kenyér, ami elég lesz a vacsorához. Tévedés: nincs. Van viszont ¼ kalács, ez is megteszi: szalonnával és kovászos uborkával... Az élvezetek fokozása céljából a kalács-szeleteket készülsz megpirítani a pirítós sütőben. Pár foszlány odaég, büdös, megpróbálod kipiszkálni egy kés hegyével (anélkül, hogy kikapcsolnád a sütőt!): rövidzárlat, tök sötét lesz, örülhetsz, hogy nem csapott agyon a 220 volt. Kibotorkálsz a biztosíték-szekrényhez, nem akar visszakapcsolni, a harmadik próbálkozásra sikerül: legyen világosság! Most megúsztad...

Szóval: az öregedés, az öregség. Viszolygás fog el a szó hallatán, a fogalom felidézésekor. Pedig statisztikailag jócskán... Pedig nem is olyan rég volt, mikor a gyerekek...aztán az unokák... Az előbbiek már rég, az utóbbiak is lassan felnőtt korba értek/érnek. De nem akaródzik beletörődni, hogy lépten-nyomon „bácsi" lettél: ha megszólítanak az utcán, vagy az orvosi rendelőben. Fogalmuk sincs a „bácsi"-zóknak, „néni"-zőknek arról, hogy mennyire sértő, megalázó, divatosabban: kirekesztő ez a szóhasználat. Legszívesebben kitörölnéd a magyar nyelvből ezeket kifejezéseket. Parttalan elharapódzásukért egyébként a „létező szocializmus" lefelé nivelláló embertelensége érhető tetten. És akkor ne is említsük a primitívebb változatot, amikor pl. az élet egy huszonéves fejedelme rádrivall a BMW volánja mögül - mert úgy véli, hogy elé fogsz lépni a járdáról - „nem tud vigyázni, hová tette a szemét, tata"! Hja, a fiatalság kultusza! A Nyugat médiavezérelt tömegemberének egyik alaptoposza. Erre rímel a reklámipar végletekig hajszolt újdonságmániája. Ami új, az biztos jobb, mint a régi. Dobd el hát az utóbbit, cseréld le az előbbire. És máris elérkeztünk a fogyasztás éthoszának (??) egyik alaptételéhez. Így hát egy bizonyos életkoron túl már nagyon avíttasnak tűnsz a feltörekvők szemében. Jó lenne lecserélni téged is egy újabbra, akár egy tavalyi évjáratú okostelefont. (folyt. köv.)